Ezsd 3,8–13
Kronológia. Oltárépítés (537; 3,3) – templomépítés (536–516) – a fal befejezése (Neh 6,15; 445). Emberi szempontok szerint fordított sorrendben történt volna: külső biztonság, majd a „vallási élet” biztosítása és a berendezés. Csakhogy nem mi „biztosítjuk” életünket, dolgainkat, „szent helyünket”, hanem Isten. Ő belül kezdi: az oltárnál – a szívünkben (értelmünknél, érzelmünknél, akaratunknál) a mi irányításunkat. Ő adja a biztonságot is, és parancsolja, hogy bízzuk rá magunkat.
A templomépítés egy ideig szünetelt, az emberek a „saját házaik körül szorgoskodtak”, Isten meginti őket (Hag 1,9).
V. M. bizonyságtétele: „gazdag leszek, megnősülök, megtérek” – ezt is megfordította az Úr.
Az Urat dicsérik, így kezdik el az építést. Ő tette lehetővé, hogy újra felépítsék a templomot, mi saját erővel nem tudtuk volna elérni.
Nem is érdemeljük meg, de Istennek „mindörökké van az Ő irgalmassága”. – Az oltár már áll, Isten elkezdte „belül” a munkát, van egy „hívő mag”, akik valóban teljes szívből tudják dicsérni.
Örvendeznek és sírnak egyszerre. A sírás oka (az örömön kívül) a bűnbánat; másként nem ismerhették volna fel Isten irgalmasságát sem. A babiloni fogság az ősök bűnei miatt volt, de ebbe „belelátják” a saját bűnösségüket is (Dán 9,5; Neh 1,6). Nem lehet önigaz módon kijelenteni, hogy „én nem tettem volna ezt” (Mt 23,30–32). Isten „megbünteti az atyák bűnét a fiakon”, mert az atyák bűnében én is benne vagyok, amíg meg nem térek. 1Pt 1,18: hiábavaló életet örököltem, amiből Krisztus váltott meg drága véren.
A bűnbánatra felel Isten; ezt éli át a nép, ezért örvendeznek. Isten újra ott van velük; ezt ábrázolta ki a templom, ennek örülnek. – Ott volt velük a fogságban is („én leszek nekik templomul”, Ez 11,16), ezt tudták, de a látható templom komoly támaszt jelentett nekik. Nehéz valóban „hitben járni, nem látásban”, de az Úr erre akarta/akarja megtanítani ma is az Ő népét.
Vannak, akik még látták a régi templomot. Sírnak örömükben, hogy újra láthatják. Később, amikor már folyik az építés, amiatt sírhatnak, hogy az „semmit sem ér ahhoz képest” (Hag 2,3). Akkor új ígéreteket mond Isten: „nagyobb lesz az új templom dicsősége”. Nem azé, amit akkor építettek (hiába bővítették ki később; hiába mondják a tanítványok, hogy „Mester, nézd, mekkora…”). Nem ez a templom lesz dicsőséges, hanem az, amit Jézus „három nap alatt újra felépít”.
Akkor mi a jelentősége ennek a templomnak? Krisztus eljövetelének az előképe volt. Folynia kellett az áldozatoknak, amelyek Őrá mutattak. Ki kellett alakulnia a messiásvárásnak, bár a legtöbb embernek töredékes Messiás-képe volt: külső győzelmekre, szabadulásra vágytak, és ezt várták a Messiástól. Nem olyat vártak, aki keresztet hordoz és a követésére hív.
Ebben a templomban is Isten imádatának kellett volna folynia – bűnbánattal és hittel, mert erre ad Isten megigazulást (vámszedő).
Ez a templom elpusztult; nekünk „Ő (Krisztus) lett templomul”, és közben mi lettünk „az élő Isten temploma”, bennünk (és közösségeinkben) is Isten dicsőítése kell hogy folyjon („dicsőségének magasztalására legyünk”, Ef 1,12). Itt messzire elhallatszott az örvendezés és a sírás: annak is, hogy az Övéi lettünk, messzire el kell hallatszania.